Impresszum

Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.

© 2016 novum publishing gmbh

ISBN Könyv: 978-3-99048-096-0

ISBN e-book: 978-3-99048-097-7

Lektor: Tömösvári Emese

Borítókép: Rolffimages | Dreamstime.com

Borítóterv, layout & szedés: novum publishing gmbh

Illusztráció: Bagdi Zoltán (5)

www.novumpublishing.hu

I. Témák

• • A Kornétás kiadó által kiadott Ősrobbanások c. kötet
  rövid összefoglalása
• • A gravitáció kialakulása
• • Amit a „sötét” tömegről tudni kell
• • A bolygók keringése, Kepler III. törvénye
• • A halmazon kívüli és halmazon belüli
  gravitáció közti különbség
• • Az árapály jelenség rejtélye
• • Hiedelem a gravitációs hullámokról

Ez a kötet az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesületnél 2012. 06. 04-én 120604001T lajstromszámmal bejegyzett 7 kötetes mű 2. kötete. A mű szerzői jogilag védett, ezért bármely részének felhasználása a szerző előzetes engedélye nélkül tilos, kivéve azt az esetet, ha az illem szabályait betartva a felhasználó hivatkozik rá, hogy az idézet e műből származik, és ezt az irodalomjegyzékben is feltünteti, mely esetre a szerző ezúton adja meg az előzetes engedélyt. Mivel e mű merőben új gondolatokat tartalmaz, előre köszönöm, hogy betartották a tisztesség e minimális követelményét.

Az „Ősrobbanások” c. kötet
rövid összefoglalása

Itt természetesen csak azokat a lényegbevágó aspektusokat ismertetem, melyek a gravitáció általam történő magyarázatához és a mechanizmus megértéséhez nélkülözhetetlenek. Aki ennél többre vágyik, illetve bizonyítékokra is igényt tart, annak be kell szereznie és el kell olvasnia a szerző már megjelent és várhatóan megjelenő köteteit, hiszen a bizonyítékokat az egész elméletrendszer komplexitása adja. Ha összefüggéseiből kiragadjuk egy-egy elemét, akkor a bizonyítékok épp annyira csak a feltételezés szintjére degradálódnak, mint a legtöbb mai fizikai elmélet esetén. Ezek az elméletek önmagukban bármennyire is csodálatosnak és hihetőnek tűnnek, ha megpróbáljuk őket egymással összhangba hozni, akkor sorozatosan ellentmondásokba ütközünk. Kialakított világképünk pedig csak akkor tekinthető igaznak, ha minden ellentmondás megszűnik. Az én elméletrendszeremben ilyen ellentmondások nincsenek. Legalábbis én még ilyennel nem találkoztam, pedig minden létező szempontból megvizsgáltam!

Az elméletrendszerem alapján Univerzumunk szerkezete alapvetően 2 részecskéből és 1 erőből áll, és egyetlen alapvető törvényszerűség „biztosítja” működését. Minden más részecske, minden más erő és minden más törvényszerűség ezek kombinációiból vezethető le, illetve állítható össze.

Ma a fizikusoknak az a legáhítottabb vágya, hogy Univerzumunk számára lehetőleg egyszerű szerkezetet és működési mechanizmust találjanak. Azt hiszem, hogy ennél egyszerűbbet még álmaiban sem találhat ki senki.

Az „Ősrobbanások” c. kötetben ismertetettek szerint Univerzumunk általam + elemi töltésnek és - elemi töltésnek nevezett „részecskék” halmaza. Ezek valójában nem tekinthetők részecskéknek, mert nem mások, mint a negyedik dimenziónak a harmadik dimenzióval, azaz az általunk ismert térrel alkotott kiterjedés nélküli határfelületi pontjai. Ezek nem igazán tekinthetők a mai értelemben vett részecskéknek, mert sem kiterjedésük, sem tömegük, sem önmagában vett egyéb tulajdonságaik nincsenek, azonban ilyenek „megszerzésére” képesek. E „részecskék” között a negyedik dimenzió „közbeiktatásával” energiaáram folyik egy mindent taszító energia révén. Ez az energia a + elemi töltésen áramlik ki, és a – elemi töltésen áramlik vissza a negyedik dimenzióba. Én ennek az energiának a hordozóját REC-nek neveztem el, mivel ez egy mindent, tehát a többi REC-et is taszító energiaadag.1 A REC kiterjedés és tömeg nélküli pozitív töltésű monopólus, mely mindig a kibocsátás helyéről a kevesebb REC-et tartalmazó hely felé áramlik. Az áramlás módja a körülményektől függően háromféle lehet. Vagy szabályos formájú, mely a kibocsátás helyétől kb. a hidrogénatom mérettartományáig spirál2, attól kezdve pedig REC-nyaláb formájában vagy pedig szétszórtan, azaz e szabályos áramlási formából a környező REC-áramlás miatt kilökve, a környezet által befolyásolt módon sodródva. Ezeknek a REC-eknek az összessége adja az étert, eloszlásuk és áramlási módjuk az éteri finomszerkezetet, ezek kölcsönhatásai pedig az összes észlelt és számunkra észlelhetetlen jelenséget.

Mivel ezek a REC-ek a + elemi töltéseken kifelé, a – elemi töltéseken pedig befelé áramlanak, ennek az a következménye, hogy a két „részecske” eltérő tulajdonságú, és azonos körülmények között eltérően is viselkedik. Ez azzal jár, hogy a mai fizika szerint feltételezett szimmetria helyett a természet alapvetően aszimmetrikus. Természetesen ennek következtében a szimmetria megmaradásra épülő elméletek zömében tévesek, hiszen nem várható el a szimmetria-megmaradás ott, ahol aszimmetriának kell lennie. Persze azért nem szabad gondolkodás nélkül minden szimmetriát elvetni, hiszen létezik olyan szimmetria is, mint pl. a töltésmegmaradás. Vagyis egyenként kell elemezni minden esetet.

A fizikai törvényekről is illik ejtenem néhány szót. Ilyenek nincsenek. Egyetlen egy alapvető törvényszerűség van csupán, de ez is csak úgy nevezhető „törvényszerűnek”, ahogy egy következményt annak tekinthetünk. Univerzumunk irányítója egyetlen, minden körülmények között „sérthetetlen” elv. Ez pedig nem más, mint a legkisebb ellenállás elve. (Az most más kérdés, hogy a legkisebb ellenállás irányát Univerzumunk bonyolultabbá válásával egyre több tényező befolyásolja és módosítja, sőt az irányát mesterségesen mi magunk is bármerre, akár az ellenkező irányba fordítva is megváltoztathatjuk, de minden rárakott módosítást lehámozva végül is kiderül, hogy adott viszonyok között ez a legkisebb ellenállás iránya.)

A legkisebb ellenállás elve egy olyan következmény, melyet még posztulátumnak vagy axiómának sem tekinthetek, hiszen az axióma egy olyan másból le nem vezethető alapigazság, melyet nem kell bizonyítani, mert nem lehet, csupán elfogadására van módunk. Ez viszont nem alapigazság, hiszen következmény. Egy mindent taszító részecskékből álló energiát kibocsátó tömeg és tehetetlenség nélküli „részecske” számára nincs más lehetőség, mint a kevesebb ilyen részecskét tartalmazó, azaz kisebb nyomású, tehát kevesebb ellenállás legyőzésére lehetőséget adó irányba elmozdulni, mégpedig a nyomáskülönbség nagyságának megfelelő mértékben.

Ezzel a kör bezárult, mert a további „eseményeket” vagy „történéseket” már ez az elv határozza meg, mely magában foglalja azt a „törvényszerűséget” is, hogy tökéletesen azonos körülmények között a legszigorúbban véve is tökéletesen azonos folyamat zajlik le, vagyis a véletlenszerűség (mely a mai fizika alapját képezi – ld. a Heisenberg-féle határozatlansági relációt) lehetősége abszolúte ki van zárva. Minden előre kiszámítható. Az már más kérdés, hogy képességeink erre minket nem tesznek soha alkalmassá, hiszen mire kiszámíthatnánk, addigra már kvantumméretekben régen más folyamatok zajlanak le. De elvileg kiszámítható, még akkor is, ha a mi tudásunk és képességeink nem teszik lehetővé még a követését sem, nemhogy a megfigyelését. De a folyamat jövőbeli lezajlásának „forgatókönyvét” előre megtervezhetjük, és így talán eljön egyszer egy olyan kor is, amikor képesek leszünk egy-egy ilyen pillanatot „megörökíteni”, még kvantumméretekben is. Ugyanakkor korlátlan lehetőséget ad arra, hogy logikailag nyomon követve bármilyen folyamatot ellenőrizhessünk, a legapróbb részletekig elemezhessünk, sőt akár meg is tervezhessünk.

A fentiek azt is jelentik, hogy valamennyi ma ismert fizikai törvényünk – akár igazak, akár nem – nem valódi „törvény”, hiszen ezek nem valamilyen intelligens lény vagy akár csak a természet „előírásai”, hanem csupán a legkisebb ellenállás elve által „irányított” ok-okozati következmények. Ezekből csupán az emberi intelligencia „kreált” törvényeket az általánosítás révén. Ez azzal a kimondható következménnyel is jár, hogy Univerzumunk nem képletek alapján működik. Az már más és fölöttébb szerencsés kérdés, hogy képletekkel is kifejezhető. Ezt a szerencsét komolyan gondolom, annak ellenére, hogy az „Ősrobbanások” c. kötetben, ha jól emlékszem, elég egyértelműen kifejtettem, hogy én a magam részéről képletellenes vagyok. A képletek nagyon jók a pontosításokra, nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy ismereteinket hasznossá és felhasználhatókká tegyék számunkra. Ugyanakkor elfedik a lényeget, és hamis útra térítenek. Az ok-okozat helyett a „mindenható” képletek veszik át a szerepet. Ha a miértekre vagyunk kíváncsiak, akkor száműznünk kell a képleteket, a hogyanokra vadászva pedig segítségünkre is lehetnek, de már óvatosaknak is kell lennünk, nehogy az óvatlanul saját magunk által felállított félrevezető csapdákba essünk.

Az általam megállapítottak szerint Univerzumunk felépítése és működése alapvetően nagyon egyszerű. Ha itt valami bonyolult, akkor az nem más, mint ennek az egyszerűségnek az eltorzult tükröződése bonyolultságot feltételező és keresgélő elménkben. Azt persze nem vitatom, hogy összességében, ha mindent számba veszünk, Univerzumunk már egy kissé komplikált, hiszen azért ez a 4 alaptényező az évmilliárdok során nem tétlenkedett, és ugyancsak összekuszálta bonyolult szerkezetekké és még bonyolultabb mechanizmusokká önmagát, de egyben megadta a lehetőséget a szálak kibogozására is. Nekem elhihetik, mert én kibogoztam. És nem is kellettek hozzá dollár milliárdokat felemésztő részecskegyorsítók és egyéb berendezések, bár el kell ismernem, hogy azért jól jöttek az általuk mások által kapott és közzétett eredmények, mert hozzásegítettek annak eldöntéséhez, hogy jó nyomon járok-e, amikor az elemi részecskék és az atommagok felépítésének, valamint Univerzumunk szerkezetének kialakulását próbáltam meg nyomon követni az általam felfedezett 4 alaptényező felhasználásával. (Azt is be kell vallanom, hogy sajnos nem elégszer vettem figyelembe az eredményeket, mert sok esetben – sajnos jogosan – kétségeim támadtak használhatóságukat illetően a hozzáfűzött félrevezető elméleti magyarázatok miatt. Talán, ha az elméleti magyarázatokat mellőzve többször folyamodtam volna e segítségekhez, rövidebb idő alatt és kevesebb munkával jutottam volna el a végeredményhez.)

Elengedhetetlen volt viszont annak felismerése, hogy az alapok csak logikai úton tárhatók fel. A gyorsítókkal végzett kísérletek egyre többe kerültek, egyre kisebb reménnyel, hogy az alapokat valaha is megtaláljuk. Mivel úgy véltem, hogy a helyzet nagyban hasonlít arra, mintha egy majdnem végtelenül hosszú botról akarnánk megtudni, hogy az tényleg bot-e, az analógiát felhasználva próbálkoztam. A botnál, ugye, vigasztaló, hogy legalább egy biztos támpontunk van, hiszen kétségtelenül van egy vége, melyet a kezünkben tartunk. Ha semmi reményünk sincs arra, hogy innen elindulva keressük meg a másik végét, akkor két eset van. Az egyiknél sose tudjuk meg, hogy van-e másik vége, azaz tényleg botról van-e szó, vagy csupán egy végtelenbe nyúló félegyenest markolászunk. A másik esetben, mivel megnézni nem tudjuk, gondolatban kell megkeresni a másik végét. Feltételezzük, hogy van másik vége is, és megnézzük, hogy innen elindulva eljutunk-e arra a végére, melyről biztosan tudjuk, hogy a kezünkkel fogjuk. Ekkor 3 eset van. Vagy nincs másik vége, vagy van ugyan, de mégsem bottal van dolgunk, hanem egy ágas-bogas gallyal. Egyik esetben sem jutunk el a kezünkhöz, azaz az ismert végéhez. Csak egy esetben lehet szó botról, ha a két vége közt elágazásmentes összeköttetés van. Hasonlóan, Univerzumunknál is a feltételezett másik végéről a mai állapotig (melyet jól ismerünk) egyetlen következményként (és ráadásul ellentmondásmentesen) kell eljutnunk, mert ellenkező esetben kibogozhatatlan rendszerrel állunk szemben, melyről nem állapítható meg semmi.

Nos, úgy látszik nekem szerencsém volt, mert a feltételezett kiindulópont valószínűleg tényleg létezik, hiszen „egyenes következményként” el lehet jutni a mai állapotig, minden ellentmondás nélkül. Ezt a képzeletbeli kezdettől a mai állapotokig tartó egyenes utat járjuk végig az elkövetkező kötetekben, időnként meg-megpihenve az egyes „göcsörtöknél”, hogy alaposan szemügyre vehessük nincs-e elágazási lehetőség, mert csak így lehet meggyőződni arról, hogy nem abbéli vágyam terméke-e a két vége közti kapcsolat, hogy össze akartam kötni a két véget.

Előszó

Mára már szerencsére kiderült, hogy amit az „Ősrobbanások” c.
kötetben állítottam, az megfelel a valóságnak. Mármint az, hogy a hivatalos tudomány félelme a Nagy Reccs miatt alaptalan, hiszen a gravitáció lényege éppen az, hogy a tömeg/távolság arányától függő távolságon túl a tömegek a vonzás helyett taszítják egymást. Vonzás csak ezen távolságon belül lehetséges. Sajnálatos módon én mérési lehetőségek hiányában csupán következtetni tudtam arra, hogy a feltételezett nagy összeomlás nem következhet be. Vagyis hát, némileg kiélezve a helyzetet, akár úgy is megfogalmazhatnám, hogy a tudomány feltételezésével a saját feltételezésemet állítottam szembe. Szerencsére a tudomány segítségemre sietett, és a szükséges méréseket elvégezte helyettem. Ezek alapján a csillagászok is rájöttek, hogy az Univerzum gyorsulva tágul, csak ők még nem értik az okát, pedig az ok és a magyarázat már a rövid idő alatt elfogyott Bagdi Zoltán „A gömbvillámoktól a gravitációig”
(Kornétás kiadó, 2004) c. kötetben is le van írva.

De hogy ne könnyítsem meg azoknak a helyzetét, akik képzelgésnek akarják feltüntetni azon állításomat, hogy a tömegek sajátja nem a vonzás, hanem a taszítás, álljon itt néhány erre vonatkozó bizonyíték az Univerzum gyorsulva tágulása mellett. Közismert tény, hogy a napszelet alkotó protonok elhagyva a Napot nem lassulnak, hanem gyorsulnak. Márpedig a mai gravitációs elképzelés alapján lassulniuk illene, és nem gyorsulniuk. Ha valaki ezt a fotonnyomással akarná megmagyarázni, ám tegye, de akkor még mindig marad egy újabb adalék. A galaxisok magja környékén lévő csillagok ugyanis a fénysebesség egyharmadára felgyorsuló gázokat lövellnek a világűrbe, melyek emiatt világítanak, fényesen hirdetve ezzel, hogy kicsire nem adunk, mert ők csak a jó tömör, kisebb-nagyobb csillagokat akarják bekebelezni. De nem kivétel ez alól a galaxisok belseje sem, hiszen ellentétben a galaxisok közepe táján található csillagokkal a gázok ott sem befelé áramlanak hanem kifelé. Márpedig ott nincsen fotonnyomás, csak az általam felfedezett, ha valakinek úgy jobban tetszik, akkor feltételezett REC-áramlás.

Ha még ez sem elég, akkor bátorkodom kijelenteni, hogy a hidrogéngáz azon „különlegessége” is ezzel magyarázható,
hogy –55 C° (azaz az inverziós hőmérséklet) felett a többi gáztól eltérően a mesterséges kitágítása során nem lehűl, hanem felmelegszik.3 Ez a „különlegesség” azonban csak látszólagos, mivel valamennyi gáz és gőz hasonlóan viselkedik, csak lényegesen magasabb hőmérsékleten. Erre irodalmi adatok is vannak. Pl. az oxigén inverziós hőmérséklete 700 C°, a többi gáznál még ennél is több. De nem csak a gázok, hanem valamennyi gőz esetén is így van ez, csak az inverziós hőmérséklet emelkedik a molekula vagy atom tömegének növekedésével.4 Az inverziós hőmérséklet felett a gázatomok már túljutottak a taszítást a vonzástól elválasztó gravitációs 0 ponton (legalább is egy részük biztosan), pontosan ez az ok, amiért különösen viselkednek.5

Ma még persze az én köteteimhez hasonlatos művek nem képezik a hivatalos tudomány álláspontját kialakító szakemberek olvasmányait, így nem csoda, hogy nem hallottak róla. Emiatt aztán mind a mai napig keresik azt az erőt, ami a galaxishalmazokat széttolja. Pedig azt nem kellene keresni, mert az nem más, mint maga a gravitáció, mely a mai feltételezésektől jelentős mértékben eltérően működik.

Az sem véletlen, hogy eddig még a legnagyobb, és sajnálatos módon az egyik legköltségesebb igyekezet ellenére sem találták meg a gravitációs hullámokat. E kötet arra is kitér, hogy ennek mi az oka, sőt arra is, hogy egyáltalán lehet-e reményünk arra, hogy ezt valaha ki tudjuk mutatni.

Mivel a megírás során olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy kiadási lehetőség hiányában nincs kiadó, amelyik beleköthetne bármibe is, nyugodt lelkiismerettel használom ki az így kapott lehetőséget arra, hogy ebbe a kötetbe belecsempésszem Univerzumunk kialakulásának egy későbbi fázisával foglalkozó kötetben leírtak egy részét.6 Ez ad magyarázatot ugyanis arra, hogy mi alkotja és hol található az a csillagászok számításai szerint a látható anyagnak csaknem tízszeresét kitevő „sötét” tömeg, mely nélkül Univerzumunk jelenlegi képe nem alakulhatott volna ki, tehát valahol meg kell lennie. Emellett itt a lehetőség arra, hogy választ kapjunk arra a kérdésre, hogy mi kényszeríti örökös keringésre az égitesteket, megvalósítva ezzel a kozmológiai örökmozgót. Hogy az ezotériával foglalkozók vagy az ez iránt érdeklődők is kapjanak valami újdonságot, röviden ismertettem azokat a folyamatokat, melyek kapcsolódnak az általam bemutatott gravitációs mechanizmushoz és magyarázatot adnak a ma még kielégítően fel nem térképezett jelenségekre.

E magyarázatok nem csupán érdekesebbé teszik e kötetet, de egészen más megvilágításba helyezik az Univerzum keletkezésével kapcsolatos eddigi ismereteinket is. Ugyanis a mai elképzelések szerint az energiának is van gravitációs hatása, ami miatt akkora kellett volna, hogy legyen a gravitáció a kezdet kezdetén, mely már megakadályozta volna, hogy bármi is eltávozhasson az ősrobbanás helyéről. Ez, ugye, sajnálatos módon azt jelenti, hogy az ősrobbanásnak el kellett volna maradnia. Mert hát, ugye, a mai ismereteink szerint születése pillanatában az Univerzum teljes anyagának és energiájának egy pontnyi kiterjedésű térben kellett összezsúfolódnia, ahol emiatt a gravitáció nagyságát még elképzelni sem lehet. Márpedig, ha ehhez a gravitációs térhez viszonyított piti kis gravitációval rendelkező fekete lyuk jóval nagyobb távolságban is képes arra, hogy megakadályozza a fény eltávozását, akkor igazán furcsa, hogy a megszülető Univerzum nem ezt tette, hanem ősrobbanás ürügyén elzavarta az összes keletkező fényt, hogy hírül adja a világnak, miszerint a mondást, hogy „amit szabad Jupiternek …”, nem az emberiség alkalmazta először.

Ha már a gravitációnak annyi időt szánunk, mint amennyit e kötet áttanulmányozása és megemésztése kíván, akkor talán érdemes a relativitáselmélet gravitációval kapcsolatos tévedéseit is megvizsgálni. A térgörbület kérdésével e kötetben a „Kepler III. törvénye” c. fejezet foglalkozik, persze csak úgy érintőlegesen. Bár e kötetnek ugyan nem témája, de azért érdemes lenne némileg elgondolkodni a relativitáselmélet azon állításának igazságtartalmán is, miszerint erős gravitációs térben az idő lelassul. Merthogy ma már azt tanítják, hogy nem csupán az időben zajló folyamatok lassulnak le, hanem maga az óra is lassabban ketyeg, mely miatt aztán az idő mérésére szolgáló eszközünk ténylegesen is kevesebb időt mutat. Most már csak az a bizarr kérdés vár megválaszolásra, hogy a sokféle időmérésre alkalmas szerkezet közül melyik? Merthogy a rugós óra (na meg a rugó hiányában önmagában két állapota között virgoncan ugrándozó cézium atomóra) valóban lassabban jár, hiszen erős gravitációs térben megnő a tehetetlenség, az ingaóra számára azonban gyorsabban telik az idő, hiszen az inga lengése a gravitáció növekedésével felgyorsul. Aki jobban szereti a matematikát, mint a fizika makacs tényeit, annak matematikai magyarázattal is szolgálhatok, bár az átlagolvasók idegeit kímélendő a képlet ismertetését mellőzöm. A fizikusok és matematikusok nyilván ismerik azokat a képleteket, melyek az idő múlását a gravitáció nagyságával hozza összefüggésbe. Matematikailag a probléma gyökerét e képletekben kell keresni, ugyanis az idő múlását kifejező képletekben az egyik esetében a g (azaz a gravitációt megtestesítő szimbólum) a számlálóban található, a másikban pedig a nevezőben. Ez igazán sajnálatos, mert így a g növekedése az egyik esetben növeli, a másikban pedig csökkenti az idő múlását. Ez matematikailag korrekt, tehát képletszerkesztés tekintetében pontosan megfelel az elvárásoknak, hiszen a lengő rugó lengésideje megnő, az inga lengésideje meg lecsökken, azonban egy olyan tiszteletre méltó, mindenhol jelen lévő erőtől, mint amilyen a gravitáció, ilyen következetlenséget azért nem vártam volna.

Természetesen az árapály jelenséget sem hagyhattam ki e kötetből. Nem csupán azért, mert a sokféle magyarázat ellenére még mindig elég rejtélyesnek tűnő valami, hanem inkább azért, mert e jelenséget a Holdnak a tengerek vizére gyakorolt „vonzó” hatása a bekövetkező módon a látszat ellenére aligha okozhatja. Az persze kétségtelen, hogy a Hold a ludas a dologban, na meg persze a gravitáció, csak hát itt is másképpen, amit az is igazol, hogy a tömeg/távolság alapján a gravitációs erőt kiszámító ma is érvényben lévő képlet szerint elvileg a Napnak nagyságrendekkel nagyobb a gravitációs ereje a Földre, mint a Holdnak, mégis jó, ha fele akkora magassággal képes Nap-Hold-Föld együttállásnál kialakuló szökőár során megnövelni a tengerszint magasságát, holott világos, hogy nem is szabadna neki. Merthogy a Föld kering a Nap körül, azaz más megfogalmazásban „szabadeséssel zuhan a Nap felé”, a Nap tömege által meggörbített tér görbülete mentén. Emiatt aztán nem hat rá semmilyen erő, amit az is „bizonyít”, hogy Einstein a gravitációs elméleteit éppen abból a tényből vezette le, hogy a szabadon eső testekre nem hat semmilyen erő. Persze, tudom én, hogy csak a Föld végez szabadesést, a Földön lévő víz meg nem esik sehová, legfeljebb csak akkor, ha esik az eső. Na, de mégis! Az űrhajósok a bizonyítékai annak, hogy a Föld körül keringő űrkabinban a vízcseppek tökéletesen gömb alakúak, vagyis nem hat rájuk a Föld tömegvonzása. Akkor pedig a Nap tömegvonzása sem hat a földi tengerekre! Az meg aztán már kimondottan a jelenlegi fizikai elméletek iránti tiszteletlenség a Nap részéről, hogy nem csupán a Nap-Hold-Föld együttállásnál produkál szökőárt, hanem a Nap-Föld-Hold együttállásnál is, pedig akkor a Föld a Hold és a Nap között van, mely miatt a mai elképzelések szerint egymás hatását csökkenteniük kellene, és nem növelni. Aki kíváncsi a magyarázatra, az sajnos kénytelen elolvasni az egész kötetet, másképpen nem fogja megérteni. De készüljön fel arra a sokkhatásra, amit az okoz, hogy rádöbben, miszerint csaknem az összes mai gravitációval kapcsolatos elképzelés téves.

Tekintettel arra, hogy a téma újszerű feldolgozása a szó szoros értelmében nem mindennapi következtetésekre adott lehetőséget, mód nyílt számos kíméletlen viccelődésre is. Aki szereti a humort, annak erre való tekintettel jó szórakozást kíván a szerző e kötet olvasása során.

Talán még annyit, hogy többé-kevésbé megtartottam a már megjelent és szerencsésen elfogyott „A gömbvillámoktól a gravitációig” c. kötet gravitációra vonatkozó részének alapszerkezetét, mint kiindulási alapot, melyet kiegészítettem a szükségesnek ítélt részekkel. Ennek két oka is volt. Egyrészt, az eredeti rész önmagában rövid és velős volt, kár lett volna jelentősen átalakítani, hiszen a kiegészített részek beillesztése csak zavarta volna a gravitáció lényegének a megértését. Másrészt a beillesztéseknél sokkal célravezetőbb lett volna egy teljesen új könyvet írni, mely nem csak azzal járt volna, hogy a bonyolultsága miatt rontott volna a könyv színvonalán, de ráadásul sokkal több munkámba került volna.